Szép lassan

Elofordul, hogy a bús férfi nem panaszkodik, hanem általában csak úgy van. Nézeget (jó, azért szomorúan, vagy inkább afféle szelíd mélabúval). Küszködik, törekszik, csinál. Mászkál, kirándul (másokban), vendégeskedik. Sokan szeretik a költészetet, az o szerencséjükre ez a kedves, emberi férfi nagyon jó költo is egyben. Ez is elofordul. Olykor maró gúnnyal is beszél, hogy máshogy tenné (ez itt egy új, még romosabb lelku Közép-Kelet Európa is, ahol Hrabalnak még mindig igaza lenne: nem érdemes kijózanodni), de gúnyában szeretet és szánalom van, általában is a törött és kifacsarodott lényekkel való sorsközösség vállalása. Ez persze elvileg nem túl bonyolult, hiszen felnottként milyen egyéb elképzelésünk lehetne az életrol? Soós Gábor nem növesztett költoi attitudöt magának, sallangmentes, szelíd, pontos. Halkan megjegyzem, azért tudjuk, milyen régi és eros esztétikai iskolát jelent ez a „vonal”. Egyszerusége nem formai, tele van lírai játékkal, zsonglorködéssel, tuzszerekkel. Csak fontos velejárója a kockázat: az ilyen hangvétel nélküli hangvétel megköveteli, hogy a vers éljen, hogy evidens legyen, amit a valóságból kivágott, ha már annyira velünk történik, újra történnek velünk a hosök (bizony fehér babák ok, lányok és nok) és a fohos (afféle férfi, mint említettem, egyébként ráadásul bízva bízik), ahogy Whistler mondta, „a muvészet megtörténik” Soós Gábor verseiben: mi magunk, ez a nekünk adott világ.

Horváth László Imre