Nietzsche-menet

Mintha létezne a szenvedés titkos monadológiája. Mintha létezne egy benso, titkos kapcsolat nagy szenvedok között, akik rangjukat és a beszédhez való jogot nem a fennálló intézményektol kapták, hanem mintegy láthatatlanul megjelölte volna oket az élet. A gyötrelmek e szabadkomuvesei, e lelki tetováltak mégis csodálatosan felismerik egymást, mégpedig úgy, hogy „ablaktalan monászokként”, saját lelkükben fedezik fel a másikat. A nagyság jelszava ezért feltörhetetlen kód, vagy megjelenik a te szemed elott is könnyek mátrixában vagy idegen lesz számodra ez a világ bármennyit is gondolkozzál róla. Egy ilyen társ volt Nietzsche számára például Hölderlin. Errol tanúskodik az a féltékeny kisajátítás, ahogy Nietzsche emlegette a költo elodöt. „Az én Hölderlinem.” Mint egy gyermek a féltve orzött játékhoz, úgy ragaszkodott hozzá. Ebbol is látszik, hogy Nietzsche készült a muvészi szenvedésre, titokban már felfegyverkezett erre a háborúra, amelyet a leggyöngédebb fegyverekkel a legkönyörtelenebbül akart megvívni.??Egy esszékötetet tart kezében az olvasó, amely egy doktori disszertáció szamárborébe bújt, hogy intelligensebbnek tunjön, hogy elfogadják. Mintha írója szégyellte volna, hogy személyesen is érintett a dologban. Pedig ennek épp az ellenkezoje igaz. Épp ez a személyes érintettség sugárzik keresztül-kasul a muvön, amitol felfeslik a szamárbor, a rákényszerített tudományos forma, és elovillan e tanulmány igazi arculata: vallomás-jellege.