Fekete volegények 1. rész

Németh László írja 1927-ben Gulácsy Irénrol:
„Hiszem, hogy ezt a regényt fogyatkozásai sem szoríthatják ki a nagy magyar regények közül. Ezer oldala annyira fokról fokra kifejlo s a végén mély szimbolikus távlatokat belénk sajdító mozdulat, annyira benne van a mi egész életünk, annyira a mi korunk regénye, hogy bizonyos lesz jelentése más kor számára is. A mohácsi vész körüli negyven esztendo szennyébol szinte sorsszeruen emelkedik ki két heroikus férfihomlok; kemény emberek, akiket a boldogságmegtagadó sors pofozott önfeláldozó mártírokká. Mintha a Zápolyák hisztériás uralomvágya, a Jagellók bárgyúsága, a pórlázadás, a Mohácsba rohanó nemzet millió bune, a Mohács után ránk zúduló idegen kalandorszomj, mind csak azért kóvályogna, dulakodna elottünk ezer oldalon, hogy kibontakozhassék a Tomori Pál és Czibak Imre férfilelkének érett elszántsága. Különösen szép a Czibak Imre alakja. Hos, aki nem hosnek, csak eros, boldog férfinak született, de a kor üllojén addig kalapálja, addig veri ot az élet, míg egyszerre o a kard, melyet a nemzet önmegváltó akarata húz ki balsorsa ellen. Az idok mocskából emelkedik ez a regény a mártírium idotlen szépsége felé.”