Erdélyi osz

Manapság, amikor annyi minden a természetszegés viszonyában van egymással, és foleg azzal a megbonthatatlan folyamattal, a múlttal, melynek mentén tudatunk (önismeretünk) épült, megelégedéssel állapítható meg, amikor valaki építoen viszonyul e dolgokhoz. Szakolczay Lajos irodalomtörténészi, kommentátori munkássága következetesen van jó viszonyban azzal a kultúradarabbal, ami erdélyi fogantatású. A most összeállt muvet tulajdonképpen több mint egy tucatnyi portré alkotja Erdélyi osz címmel, és Kós Károlytól napjainkig fogja össze a termés, teremtés oszébe csavarodott halott és még élo alkotókat.
Sokan, akik még megtiszteloen itt sorakozunk, oszintén irigyelhetjük Szakolczay szemléletét, felvonultatott eszméit, mottóit, konklúzióit, hiszen egy életen, egy pályán keresztül ennek megfogása, felfogása, megfogalmazása foglalkoztat valamennyiünket. Én is, aki elso eszmélésem óta vallom a humortól és iróniától csillámló régi jelszót, miszerint gyere, babám Enyedre, ott a világ közepe, pedig mostanában már csak alkalmilag, úgyszólván elvétve ébredek szülohelyemen, Tordán, ugyanazt érzem, mikor e tizenkét komuves példáját nézem. Néha milyen messzire világít a nagy és egyre inkább elsüllyedo jövedékbol, mint Elmo tüze, a magyarok árboca felett kisülo lidércfény.
De persze reánk sem fognak hallgatni, nekünk sem fogadnak szót inkább, jobban soha már. Mi, akiknek meghagyott feje még ott úszik, mint a bóják, mint holdfényes éjszakákon be igazán sosem csukódó tavirózsák, ugyanazt üzenjük mindig mindazoknak, akik világosan drukkolnak a magyari ügyeknek. A fontos táj, a múlt biztonságos hátországa az a képletes és valóságos pajzs, csigaház, kínai- vagy spanyolfal, Don Quijote-maszk, mely mögé elhúzódhattunk íme ennek a sötét tudásnak a viselése, birtoklása közepette, ami az élet. Az elol a fényesség elol, mely végigsüt a kerten, íróasztalon, szüloföldön. Isten védo árnyéka kire-kire szabva, mérve sorsa Hirosimái alatt, Nagypéntekünk és Nagyszombatunk között.