Andalúziai kutyák

„Az andalúziai kutyák nem vicsorognak. Nem hörögnek, morognak, acsarognak. Nem tépik és csörgetik a láncukat. Igaz, nincsenek láncaik és nincsen pórázuk. Ezért aztán nem tudják a gazdájukat a póráznál fogva rángatni, lihegve húzni és vonszolni sem. A granadai kutyák nem törleszkednek, nem hízelegnek, nem keresik a kegyedet. Nem morcosak és nem vigyorgósak, nem barátságosak és nem barátságtalanok, nem haragszanak rád és nem vágynak a szereteted után. A granadai kutyáknak nem is létezel. Észre sem vesznek. A falatka finomságot elfogadják, de aztán köpnek rád. Nem vásárolhatod meg oket egy kis simogatással, édességgel, kolbászvéggel, néhány zsíros falattal. Nem büszkék, hanem tartásuk van. Nem tudom, mit tudnak. Élik világukat. Talán még azt sem tudják, hogy köszönik szépen, jól vannak. Hát ilyenek az andalúziai kutyák.”

Emberekrol, tájakról, állatokról, múló hangulatokról, fényekrol és illatokról, a jelenbe szivárgó múltról és a családról szólnak a szerzo tárcanovellái. Hol alkonyi kertekben és sikátorokban odöngünk, hol meg a nevetéstol kicsorduló könnyeinket törölgetjük. Ezek a rövid, tunodésre készteto vagy épp hangos kacagásra fakasztó, önironikus írások akkor is rólunk, közép-kelet-európai emberrol mesélnek, ha éppen nem Erdélyben vagy a poros Alföldön, hanem Krétán vagy Andalúziában játszódnak.