A gólyakalifa

Tábory Elemér a regény hose kettos életet él. Ha „fekete Álma” nem árnyékolná be az ébrenlét óráit is. „Sonntagskind” lehetne, a szerencse gyermeke, akinek kedvez a sorsa, s akiben a képesség is megvan a boldogulásra és a létezés örömeinek teljes átélésére. A szorongató éjszakai álmok s az álmok emlékei azonban gyoznek a valóság fölött, eltömik az öröm forrásait, félelmetes hatalmukkal átrendezik, megváltoztatják Tábory Elemér belso világát. A folyton megújuló álomkényszer, megalázó sorsot rajzoltat a képzelettel, nyomasztóan, kínzóan teljeset, amely csak asszociációkkal kötodik a másikhoz, s mely sokkal több emberé, mint a másik. Tábory Elemér álmában elobb egy asztalosinas életét éli, akivel kegyetlenül bánnak, s aki a kegyetlenkedésekre maga is brutalitással felel, azután pedig napidíjas pesti írnokként tengodik – nélkülözések, félelmek, szorongások között – egészen az öngyilkosságig. A gólyakalifa a személyiség-megoszlás modern, világirodalmi rangú regénye, s egyben izgalmasan szép vallomás is az emberi elkötelezettségrol, a szenvedélyre való belso készenlétrol. „Mintha életem, s talán minden költo életének szimbóluma volna – írja Babits Mihály –, mely külsoleg simán foly, s csak belül gyötrodik, álmaiban.”