Utolsó nyár Primerolban

„...Másnap az állomás bougainvillea-bokra mellett vártam a tízórai Micheline-re, ami Tillie-t is elvitte. Hajadonfott, a legviseltesebb öltönyömben, kezemben a kis fekete borönddel egy voltam a mozgósítottak közül. A világos vonatfülkében halálos csendben ült a sok barnára sült, fényes, fekete hajú fiatalember. Nekem is szorítottak helyet. Lenyújtottam a kezem, Louve a peronon állva megcsókolta, gyönyöru szemében könnyek csillogtak. Elindultunk. Louve a kezemet szorongatva futott még pár lépésnyit. Aztán felharsant a Micheline furán vidám kürthangja, és eltunt a bougainvillea lila virága.
Beléptem hát a történelem surujébe” – ér véget (szakad félbe?) a szöveg, melyet Robert Merle több mint fél évszázadon keresztül titokban tartott, s amelyrol, Merle legelso irodalmi alkotásáról tehát, sokmilliós olvasótábora így 2004-ben bekövetkezett haláláig mit sem tudhatott.

A megkapó atmoszférájú kisregény a háború, a német hadifogság poklából visszatekinto, irodalmi igényu visszaemlékezés a máris messzi múltba hulló utolsó békeév, 1939 baljóslatúságában is nagyszeru nyarára. A késobbi nagy Merle-regények alaphelyzete ez: a személyt pusztán eszközévé tárgyiasítani akaró történelem, és a vele való egyenlotlen küzdelemben orlodo - edzodo? - ember meséje.