Hermész pecsétje

1962-ben, tehát nyolc évvel ezelott kezdtem el írni ezeket mufajilag talán rapszódiának nevezheto, szabadhullámzású költeményeket, és annak is jó három esztendeje, hogy az egyes darabok – a közben kibontakozott terv alapján – összeálltak azzá az egységes vallomás-ciklussá, amelyet e kis kötettel kezében tart az olvasó. A megjelenés tehát, különösen, ha elso elkészült részeit tekintjük, szinte-szinte betartotta a horatiusi bölcs tanácsot, amely sokévi kivárásra inti a költot, hogy elobb a múló ido igazolja a mu érvényességét, és csak akkor kerüljön olvasó elé, ha újra elovéve sem tunik avultnak vagy gyorsan avulónak. A gyakorló és gyakorlott író, akinek a költészet a lélek ünneploje, amelyben a legfontosabbnak tuno mondanivalókat kívánja maradandóság igényével közölni, ebben a költoi módszerekkel fogalmazott rapszódiaciklusban eddigi élete legfontosabbnak vélt tanúságait, alanyian megfogalmazott világképét próbált összefoglalni. És ez alighanem indokolja is a kivárást, amíg az ido próbája felhatalmazta, hogy közzétegye élete alapélményeinek lírai vetületét.
(Hegedüs Géza)