Fekete volegények 2. rész

Németh László írja 1927-ben Gulácsy Irénrol:
„Hiszem, hogy ezt a regényt fogyatkozásai sem szoríthatják ki a nagy
magyar regények közül. Ezer oldala annyira fokról fokra kifejlo s a
végén mély szimbolikus távlatokat belénk sajdító mozdulat, annyira benne
van a mi egész életünk, annyira a mi korunk regénye, hogy bizonyos lesz
jelentése más kor számára is. A mohácsi vész körüli negyven esztendo
szennyébol szinte sorsszeruen emelkedik ki két heroikus férfihomlok;
kemény emberek, akiket a boldogságmegtagadó sors pofozott önfeláldozó
mártírokká. Mintha a Zápolyák hisztériás uralomvágya, a Jagellók
bárgyúsága, a pórlázadás, a Mohácsba rohanó nemzet millió bune, a Mohács
után ránk zúduló idegen kalandorszomj, mind csak azért kóvályogna,
dulakodna elottünk ezer oldalon, hogy kibontakozhassék a Tomori Pál és
Czibak Imre férfilelkének érett elszántsága. Különösen szép a Czibak
Imre alakja. Hos, aki nem hosnek, csak eros, boldog férfinak született,
de a kor üllojén addig kalapálja, addig veri ot az élet, míg egyszerre o
a kard, melyet a nemzet önmegváltó akarata húz ki balsorsa ellen. Az
idok mocskából emelkedik ez a regény a mártírium idotlen szépsége felé.”