Nélküled, veled

A szerzo az öregedésrol mesél apjának, akinek nem adatott meg az öregkor. Harminckét évesen halt meg, a frontra került 1942-ben, és osztozva sokak sorsában, nem tért haza. Fia egyéves volt akkor, emléke csupán annyi, amennyit hallhatott róla. Levelek kelnek útra, bennük egy mostani év, tizenkét hónap történései, naplószeruen, vissza-visszakalandozva korábbi évekre, tudósítva ot az itt maradottakról, életükrol, nélküle. A jelenben pedig foként a lopakodó öregség kóstolgatott tüneteirol számol be, osze tavaszáról, korántsem nekikeseredve, sokkal inkább iróniával-öniróniával, mosollyal, humorral. Üzleti titokként kezeli korát, megdicsoül a traumatológián, eltunési viszketegség gyötri, meghódít egy svéd szépségkirálynot, összeköltözteti egykorvolt szerelmeit. Udvarolgat, korhatár nélkül. Eközben folyvást bújócskáznak vele a nevek (ok gyoznek), szüntelenül keresi apját, összekacsint vele, amikor megleli, kérdez tole és magyaráz neki, eligazítja ot a mai életben, álmodja, hiszi erosnek, képzeli, vágyja dacosnak, látja megtörtnek. Siratja. ­Öleli: „Bárcsak mondhattad volna: Vigyázz magadra, kisfiam! És bárcsak mondhattam volna, sokkal-sokkal késobb: Vigyázz magadra, Apa!”