Feltétlen emberek

„Ennek hallatán Pesztonka örömmel csapta a magasba karját, ám a mozdulatnak útját állta Józsi bácsi, s a bekapcsolt elektromos sokkoló csakhamar megtette a hatását. Józsi bácsi egy másodperc alatt százszor fuzte a tube a cérnát, és százszor rántotta ki, úgyhogy a végén önelégülten hullott a padlóra, s mielott végképp elvesztette az eszméletét, csak ennyit nyögött ki: nem tudtam, hogy ilyen jó hatással van rám a hidegfront...” (részlet az egyik novellából)
„Podmaniczky könyve nem reprezentálni kívánja a valóságot, e mű inkább a valóság részeként mutatkozik. A történetek mindegyike sajátos matematikai logika szerint működik, valamiféle közös nevező reménye és kudarca alapján, amely egyben a szerkesztés technikája is. A történetek ontogenezise, az a már-már autisztikus, matematikai pontosságot mímelő ragasztótechnika, melynek végén egy közös pillanatban majdnem minden közös nevezőre jut: fikció, szerkezet, nyelv és szereplők játéka. E monotónia a körbejárás érzetét kelti az olvasóban, látszólag minden újra kezdődik, és minden ugyanúgy végződik. Az ismétlések és a végkimenetel azonossága ugyanakkor a kudarc érzetét teremti meg. Cselekedeteik, töprengéseik, gondolatmeneteik többségét is e paradoxon alá rendeli a szerző: „Azt kérdezném az istentől, ha elébe állnék, hogy van-e isten” (Wernitzer Julianna)