A nagy parázna szemtanúja

János, a patmoszi látnok, a Jelenések Könyvében „A nagy parázná”-nak nevezi Rómát, amelynek szörnyuséges hírei az akkori ismert világ valamennyi táján utálkozást és borzalmat keltettek. Errol, ugyanerrol a Rómáról, császári udvarának buneirol és paráznaságáról írta Tacitus halhatatlan történelmi híradását, és ennek a kornak bunözo, olykor elmebeteg császárairól jegyezte fel nem sokkal késobb Suetonius nevezetes pletyka- és anekdotagyujteményének hol mulatságos, hol hátborzongató történeteit. – Nos, a mai író – aki a klasszikus remekmuveknek is, a klasszikus mendemondáknak is lelkes olvasója, Szent János apokalipszisének, Tacitus történelmi muveinek, Suetonius életrajzainak és mellettük a kor divatos filozófiai muveinek újraolvasása után, megpróbált kitalálni egy alakot, aki annak az idoszaknak buneit és paráznaságait saját szemével, közelrol láthatta, de szerencsésen túlélte, hogy utána felidézhesse mindazt, aminek tanúja volt. Ez a szemtanú olyan ember, aki jól lát, de ot nem veszik észre; jelentéktelen külseju, csúnya kis írnok a császári palota hivatalában. Szerencsétlen külseje a szerencséje. A szépek, a daliásak, a látványosak – akár bunösök, akár ártatlanok – belepusztulnak a történelem kavargásába. Az okos és muvelt jelentéktelenek legyozhetetlenek; ok a túlélok, ok a szemtanúk. Az o „alulnézetében”, mint politikai, bunös és erotikus kalandok sorozata vonul itt az olvasók elé Caligula, Claudius és Néró vérgozös és cselszövényes, orgiákkal és tömeggyilkosságokkal teljes két évtizede.
(Hegedüs Géza)