Gazdám, ne hibáztasd a vadászkutyát

Egészen rendhagyó Lovas Sz. Judit pályakezdése. És épp ilyen rendhagyó, sot zavarba ejto a verseibol áradó különös szépség és energia. Annyi más metafizikus költohöz hasonlóan Lovas Sz. Judit is párkapcsolati dilemmákon keresztül beszél az ember egzisztenciális számkivetettségérol. Az én és a te mögött mindig felsejlik az o – még ha ez az o egy fehér folt, egy nem létezo kapaszkodó is. A versekben a költoi én helyzete egészen zavarba ejto. Lovas Sz. Judit radikálisan szakít a hagyományos költoi szerepmintákkal, az o beszéloje nem hosökkel vagy tragikus vesztesekkel azonosul, hanem a mindenkori becsapottakkal, megalázottakkal, hallgatásra ítélt szolgákkal. Nem azonosul, hanem azonos. O nem Romulus, hanem Remus. Nem hos, hanem imposztor. Nem gazda, hanem vadászkutya. „A póráz általában bosszantó, / mert csak beleakad az ember, / akkor is, ha megszökni nem akar.” A némaságra ítélt élet – „könyvespolcomon úgy hányódik a szájpecek, mint másén a mobiltölto” – fényében roppant megrendítoek azok a vallomások, melyekben arról vall, amirol nem vallhat sosem.
Lovas Sz. Judit elképeszto bölcseleti anyagot mozgat a verseiben. Az intertextuális utalásháló és a kötet minden sorát átjáró könyörtelenség kontrasztja zavarba is hozza a befogadót. Az „Apám háromszázezerért csinált ketrecet” szonettfolyam viszont másként iszonyatos. Itt a maga poreségében jelenik meg a társadalmi kiszolgáltatottság, ámbár a gonosz apa figurája és a fiú szenvedése itt is túlmutat a konkrét élethelyzeten.
Bánki Éva