Havel

Václav Havel a 20. század egyik legkiemelkedobb alakja volt: tekintélyromboló értelmiségi, közismert drámaíróból lett politikai disszidens, egy egyesült, s azután két részre bomló nemzet elnöke, mindemellett elkötelezett emberi jogi aktivista. Egész életében kívülállónak látta magát – ennek gyökerei kiváltságos prágai gyermekkorába nyúlnak vissza, ám szemléletmódja tovább erosödött, amikor családja az 1948-as kommunista hatalomátvétel után feketelistára került.
Ifjúkorában az elszigeteltségbol és számkivetettségbol bontakozott ki költészete, s ez indította el esszé- és drámaírói pályáján is – Havel abszurd drámákat kezdett írni társadalomkritikaként. Mivel részt vállalt a prágai tavasz eseményeiben, muveit szigorúan cenzúrázták, emberi jogi tevékenysége miatt pedig ötévi börtönbüntetésre ítélték.
Havel vakmero és látnoki képességu férfi volt, személyiségében súlyos ellentétek feszültek, gyakran mardosták kételyek, és hajlamos volt az önostorozásra. Ám mindig minden körülmények között hu maradt önmagához. A Charta ’77 élén betöltött pozíciója, a kiszolgáltatottak hatalmába vetett lankadatlan hite és felvillanyozó személyisége 1989-ben kulcsfontosságú szerephez juttatta a bársonyos forradalom egyik vezetojeként. A következo 13 esztendo folyamán Havel Csehszlovákia utolsó, majd a Cseh Köztársaság elso elnökeként nemcsak az országon belüli megbékélést szorgalmazta, hanem a szomszédokkal való jó viszonyt is.
Žantovsky Havel egyik legközelebbi barátja volt, akivel a késobbi elnök még a demokratikus ellenzék tagjaként ismerkedett meg a kommunizmus idején. Havel elso hivatali éveiben Žantovsky látta el mellette a sajtófonök, tanácsadó és politikai igazgató tisztségét, és barátságuk egészen 2011-ig, Havel haláláig töretlenül folytatódott. Žantovsky e rendkívüli életút kisszámú avatott szemtanúinak egyikeként megvilágosító ereju – egészen közeli és személyes – portrét fest Havel emberléptékunél nagyobb alakjáról és a zurzavaros idokrol, amelyekben gyozelemre vitte ügyét.