Az arckép

A lehangoló vidéki élet mozdulatlan állóvizébol, korlátolt földesurak és „holt lelkek” világából csöppen Gogol Pétervár nyüzsgo forgatagába. Lenyugözo látványt nyújt a mozgalmas északi fováros, az elegáns Nyevszkij Proszpekt, a korzózó ficsurak és dámák, muvészek, mesteremberek, könnyuvéru lányok tarka serege, a zajos, vidám, boldog élet. A Nyevszkij Proszpekt világa azonban látszatvilág, melyben kiszámíthatatlan tényezok játékszere, vásári portéka az ember, s a dolgok, értékek fokméroje a pénz. A pénz, mely még a rég meghalt uzsorás portréjáról is démoni erovel sugárzik le, hogy romlásba döntsön, tébolyba kergessen; lealjasítja a jobb sorsra érdemes muvészetet, de megrontja a közízlést is. Diadalát üli a szemfényvesztés, hiúság, látszat: sápkóros úrilánykák pszükhék akarnak lenni, kisstílu hivatalnokok napóleoni pózban tetszelegnek, a mukereskedésekben giccses naplementék és álnépies mázolmányok keresnek és lelnek gazdára… A muvészi elhivatottság és a muvészet lényegét boncolgató lélektani kisregényben zseniálisan ötvözodik egybe a gogoli fantasztikum és realitás; méltán sorakozik a „pétervári ciklus” többi remeke – A köpönyeg, Az orr és Az orült naplója – mellé.